12. Fejezet

Middle of nowhere

Olyan hideg van, nincs senki aki átöleljen. Akkorát hibáztál, amikor elhagytál és azt mondtad nekem. Soha nem fogsz egyedül hagyni. Kint a semmi közepén. Most eltévedtem. Megpróbálok egyedül boldogulni. Azt hittem soha nem tudnám egyedül megcsinálni. De most egyedül sétálok. Kint a semmi közepén.

Ott ültem a kanapénkon és tudtam, hogy valami ma megváltozik. Nem tudtam már úgy nézni rád, mint régen. Hiába szédítettél el az autónál történő csókkal. Körbe néztem a nappaliban lévő közös képeinken és nem éreztem azt, hogy ez már az otthonom. Már nem ugyan azok voltunk.
 - Miért? - kérdeztem csendesen, ujjaimmal a kezemen lévő karláncokkal játszottam.
 - Nem tudom - sóhajtottál halkan. Nem mertél rám nézni, gyáva módon lehajtottad a fejedet.
 - Miért pont Perrie? - tettem fel az újabb kérdésemet, s reméltem erre hasznos választ kapok.
 - Nem tudom - felelted ismét, én pedig elvesztettem az önuralmamat.
 - Tudsz te bármit is? - Abban a pillanatban mikor fölnéztél rám és a szemembe néztél, a hideg is kirázott. Az a hatalmas tűz ami a szemeidben égett megijesztett.
 - Igen. - hagytál egy kis szünetet, hogy össze szedd a gondolataidat. Érdekelt a válaszod. - Azt, hogy szeretlek. De szeretem őt is. Felemészt a bűntudat és a tehetetlenség. Fájdalmat okoztam.neked, pont neked. S ez nem arról szólt, hogy nem bírtam a farkammal. Hanem arról, hogy más fajta szerelmet kaptam. Szemét vagyok, de az érzéseimet nem tudom irányitani. Dylan te annyira csodálatos vagy. A mindenem. Te vagy az a nő akire szűkségem van. - A szavam is elállt. Fájt. Hiszen az előbb vallottad be, hogy mindkettőnkbe szerelmes vagy. - Szerelmes voltam beléd, örökre az leszek. Ezt az érzést nem tudom elfeledni. Képtelen vagyok rá.
 - Ha én vagyok az igazi, akkor Perrie micsoda? - kérdeztem. Nem értettelek és meg akartalak csókolni. Hozzád akartam bújni. Érezni, hogy szeretsz.
 - Perrie egy állomás az életemben. De ma amikor láttam, ahogy Harry ölel rájöttem arra, hogy melletted a helyem. Rád van szűkségem senki másra. Te vagy számomra a tökéletes nő. A szerelmem, a támaszom. A legjobb barátom. Te vagy életem szerelme. Minden amim van és minden ami vagyok a tiéd. Örökre - végig a szemembe néztél és én levegőt is elfelejtettem venni. Szóhoz se jutottam. Csak a filmekben hallottam ennyire nyálas és gyönyörű vallomást. De elérted amit akartál. A lábaid előtt hevertem.
 - Zayn - suttogtam erőtlenül. Leültél mellém és megfogtad a kezemet.
 - Hibáztam. Egy pancser vagyok, de szeretlek. Nekem te kellesz - könnyeim égették az arcomat és megcsókoltalak. Én kezdeményeztem és te behódoltál nekem. De lehet, hogy ez inkább fordítva történt. Vágy áradt a csókunkból vad volt és szenvedélyes. Akartalak. De te leállítottál. Nem értettem, hogy miért. - Dylan, várj - óvatosan eltoltál magadtól és a szemembe néztél. - Nem akarom, hogy meg bánd.
 - Nem fogom, mert téged akarlak. Rád vágyom. Zayn, szűkségem van rád - gondolkodás nélkül csókoltál meg újra. Nem volt megállás. Felkaptál és az öledben vittél a hálónkba. Utóljára magadévá tettél és én hagytam. Te akkor még nem tudtad, hogy ez a búcsúnk. De én igen. Tudtam, hogy ez tökéletes befejezése egy tündérmesének. Hinni akartam benne, hogy lehetek boldog nélküled is. De tévedtem. Nélküled sosem leszek többé boldog ember. Tönkretetted a mindig vidám hercegnőt.