Jöttél és összetörted a tökéletes lányt. Elmentél, pedig még mindig akartál. A szeretetünk uralni fogja a világot. Felejtsd el hogy valaha tudtad a nevem. Tudom hogy nem tudjuk tettetni, hogy mi sosem voltunk szerelmesek. Már nincs erőm azt mondani magamnak, hogy ez a fájdalom elmúlik. Csak menj el.
Este kilenckor Harryvel az autóban ültünk egy kihalt útszakaszon és a szembe lévő kávézót lestük. Vártuk, hogy megérkezz.
Emlékszem, hogy a szívem a torkomba dobogott. Ideges voltam és rettegtem attól, hogy a gyanúnk beigazolódik. Szerettelek Zayn. Pont ezért éreztem magamat üresnek. De ma már érzéketlen vagyok és szívtelen. Igazi jégkirálynő. Neked köszönhetően.
- Ne felejtsd el Hercegnő, én mindig veled leszek - mosolygott biztatóan Harry. Igaz barát volt, mindig mellettem állt ha szűkségem volt rá, s a mai napig is ezt teszi.
- Tudom - bólintottam és jobban megszorítottam a kezét. Percek teltek el mire megpillantottalak téged. Egyedül érkeztél, a telefonodba voltál mélyedve. Utána pedig megszólalt a telefonom. Tőled jött egy üzenetem. Még ma is emlékszem arra, hogy mit írtál: "Későn érek haza, elhúzódott a próba. Szeretlek és ne haragudj."
Nem szégyenled magad, Zayn? A képembe hazudtál. Elhitetted velem, hogy én vagyok az egyetlen. Pedig ez hazugság volt.
Egy szoba közepén álltam, te pedig minden személyes tárgyamat elvitted onnan. Ezt tetted az életemmel és a szívemmel is.
Harry szomorú mosollyal az arcán nézett és valamit motyogott. Életemben először akkor gondoltam azt, hogy milyen jóképű. Mert az volt a hatalmas mosolyával, zöld szemeivel és a göndör fürtjeivel. Habár én sosem éreztem többet iránta, mint barátság. Azt el kell ismernem, hogy dögös és a legjobb dolog ami velem történhetett volna. Helyetted is férfi volt, Zayn!
Nem mentél be a kávézóba, kint álltál és a szembe jövő embereket pásztáztad. Kapucnit viseltél, de nagyon jól láttam, hogy elmosolyodsz. Az a igazi szívből jövő mosolyod volt. Amit csak nekem tartogattál. Régebben. Nem láttam kire mosolyogsz, de Harry igen. Láttam az arckifejezésén, hogy tudja ki az a lány.
- Ezt nem hiszem el... - morogta és kiakart szállni a kocsiból, de elkaptam a kezét és zavartan néztem rá. De ő csak fejét rázva mutatott mögém. Abban a pillanatban hajoltattatok közelebb egymáshoz, én pedig felismertem őt. Perrie, volt a szeretőd. A legjobb barátnőm. Elárultatok, Zayn!
Abban a pillanatban a szívem össze tört és összetörtem. Elvesztettem a reményt. A reményt arra, hogy egy napon a feleséged leszek, hogy a gyerekeid anyja leszek. Arra, hogy boldog legyek. Mert mindent amit szerettél bennem, abban a harminc másodpercben sikerült ki ölnöd belőlem.
Régebben egy lány voltam, aki mindig mosolygott, s vidám volt. Őrülten hit az igaz szerelemben és abban, hogy az élet egy tündérmese. De te fél perc alatt megváltoztattál, örökre. Elvesztettem a hitemet. Csak arra tudtam gondolni, hogy a szerelem fáj és minden ember megbánt. De én nem ilyen voltam!
Én voltam maga a remény. Mindig is mondtad, hogy a szüleimnek Hopenak kellett volna elnevezniük. De pont te tetted tönkre a remény napsugarát. Mert alattomos módon a legjobb barátnőmmel keféltél.
- Annyira vak voltam! Egy idióta! Észre kellett volna vennem, hogy ezek ketten mit művelnek a hátam mögött, de annyira naiv és buta voltam, hogy elhittem tényleg szeret - szipogtam halkan és éreztem, hogy nem sokára a könnyeim mögül foglak titeket nézni. - Harry... én miért nem érdemlem meg a boldogságot?
- Dylan... - kezdte annyira kedves és aggódó tekintettel, hogy a szívem facsarodott össze. Harry igaz barát volt, az egyetlen igaz barátom. - Te érdemled meg a legjobban mindenki közül. De lehet neked nem Zayn jelentette a boldogságot. Hidd el, egy nap megismersz valakit, akit újra szeretni fogsz.
- Legyen igazad... - de akkor még nem sejtettem, hogy arra a valakire sokat kell még várnom.
Oda pillantottam a párosotokra és láttam, hogy elindultok valamerre. Nem gondolkodtam, azonnal kipattantam az autóból és rohanni kezdtem utánad. Harry pedig jött velem.
- Zayn! - ordítottam torkom szakadtából, rám néztél és a fel ismerés csillogott barna szemeidben. Rájöttél, hogy örökre elfogsz veszíteni, igaz? Valami fura, megmagyarázhatatlan, abszurd módon mindkettőnkhöz ragaszkodtál. Hiszen én voltam neked a biztospont, a mentsvárad. Perrie pedig a kaland, a merészség. Túl nagyra vágyó voltál.
Mintha lelassították volna az időd. Perrie örömittas mosollyal bámult, te pedig... Csalódott voltál, szomorú és... és... boldog. Mert nem tudtad letagadni. Boldog voltál, mert nem neked kellett elmondanod nekem a titkodat. Hátra néztem Harryre aki időközben átkarolta a vállamat és nyugtató szavakat suttogott a fülembe.
- Tudod Zayn... egy tahó vagy - morogta. Te felhúztad magadat ezen és közelebb sétáltál hozzánk. Kezedet lendítetted és arcon csaptad Harryt. Sikoltottam egyet, de nem foglalkozva velem, támadtatok egymásnak. Miattam. S ez miatt bűntudatot éreztem...
