11. Fejezet

Crush

Azt hiszem tudnom kellett volna. Hogy nem fog jól végződni. Egy igazi bajkeverő vagy.

Megütötted a legjobb barátomat. Azt az embert, aki a mentsváram volt. Haragudtam rád, dühített a viselkedésed. Nem tehettél úgy, mintha te lennél az áldozat. Úgy csináltál mintha Harry lenne a rossz, te pedig a jó fiú. Hatalmas tévedésekben voltál. Az elmúlt hetek feszültsége össze gyűlt bennem és éreztem magamon, hogy elvesztem az önuralmamat. - Elég legyen! - ordítottam, de egyikőtök sem figyelt rám. Itt éreztem azt, hogy elfogy minden erőm. Féltettem Harryt. De téged is. Hiszen hiába tettél tönkre szerettelek és még most is szeretlek. A fene egyen meg téged, Malik. Még egy ütésre készültél, muszáj volt megakadályoznom. Nem hagyhattam, hogy bántsd őt. Ezért nem foglalkozva Perrie idétlen sipákolásával ugrottam közétek. Majdnem megütöttél. De még időben léptél hátra. Harry a derekamnál fogva ölelt át, hátam hozzá és simult és éreztem szapora lélegzetét. Tisztában vagyok vele, hogy félre érthető volt a helyzetünk. De akkor ez nem érdekelt.
 - Itt vagyok... - suttogta Harry a fülembe, miközben én veled néztem farkas szemet. Mikor a szemedbe néztem, mindent megértettem. Legszívesebben sírva öleltelek volna át, de nem tehettem. Képtelen lettem volna rá.
 - Elakarom mondani neked az igazat - kezdted halkan és egy lépést közelebb léptél. Harry reflexből ölelt szorosabban. Előled akart elbújtatni. Tőled védte a szívemet. - De nem itt és nem ilyen körülmények között. Ketten, az otthonunkban.
Ahogyan kimondtad az utolsó szót a szívem majd kiugrott a helyéről, de fájt is. Miért csináltad ezt velem? Ha szerettél miért? Zayn, kérlek mondd el mi tévő legyek, hogy elfelejtselek?
 - Szerinted ezek után hagyom, hogy kettesben legyen veled? - kérdezte felháborodottan Hazza.
- Styles, ebbe ne szólj bele - csattant a hangod idegesen.
 - Igaza van, nem mentek ti sehova - szólalt meg Perrie először és fogta meg a karodat. Itt elégeltem meg a dolgot és fordultam szembe Harryvel.
- Kérlek... - suttogtam halkan. - Meg kell vele beszélnem.
- Dylan kiakarsz vele békülni?
 - Nem - ráztam meg a fejemet és végig simítottam az arcán. - Leakarom zárni. -  Lassan bólintott és elengedett. Rögtön feléd indultam, nem érdekelt, hogy Perrie éppen hisztizett. - Menjünk - néztem rád és a szeretőd gyilkos pillantásai kereszt tűzében sétáltam el, veled.
Gyalog mentünk, mert az autód messzebb parkolt. Nem szólaltunk meg, de mikor az autódhoz értünk, messze a kíváncsi szemektől átöleltél. Ebben az egy mozdulatban minden érzelmed benne volt. Fájdalom, megbánás és szerelem. Össze voltam zavarodva. Szorosabban bújtam hozzád. Akkor és ott végem volt. Könnyeim záporként hullottak a szememből. Lassan néztem fel rád és láttam, hogy könnyezel. Akkor kezdted felfogni, hogy mit tettél. Közelebb hajoltál és erőszakosan megcsókoltál. Elvesztem a csókunkban. Mintha a lelkemben dúló vihar kiakart volna törni. Ott álltunk a sötét éjszakában egymást ölelve, tele bűnökkel és fájdalommal. De akkor és ott csak az számított, hogy veled lehetek. Kiakartuk törölni az elmúlt hetek történéseit. Akkor éreztem, hogy szeretsz és akkor még én is képes voltam érezni, szeretni.