Hagytalak elmenni, ez olyan hűvössé tett engem, igen. És én, próbálom elhitetni, hogy ez nem fáj. De ez így rosszabb, igen. Látod, én egy roncs vagyok belül. A nyelvem meg van kötve és az egész testemet annyira gyengének érzem. A jövő talán minden, amire nekem igazán szükségem van.
Hangzavar vette körbe a lányt, de ő csak lefagyva állt a színpad közepén és ledöbbenve figyelte az emberek boldog, sugárzó arcát. Nem volt boldog, nem érzett elégedettséget Nem érezte azt, hogy ő ezt megérdemelné. A többi versenyző küzdött és harcolt az álmaiért. De ő nem akarta ezt, de tudta nem fordíthatja vissza az időt. Nem értette, hogy az emberek mit szeretnek benne. Csak egy átlagos lány volt, akit a szerelem átvert és kihasznált. A mindig vidám lány eltűnt belőle, egy rideg emberré változott. Mindig a fájdalomról énekelt, de az emberek ennek ellenére is szerették és tisztelték. Elfogadták, hogy ő ilyen és kész. De ha tudnák a történetét nem biztos, hogy ilyen elfogadóak lennének vele, vagy akkor még jobban sajnálnák? Nem tudta, sosem fogja tudni. Csak egyetlen egy dolgot jegyzett meg örökre, hogy a szerelem fáj és nem szabad bízni senkiben se. Mert a mai emberek csak magukkal foglalkoznak. Két olyan ember verte át akiket szeretett és bízott bennük. Az egyik a szerelme volt, kit sosem fog elfelejteni, mert örökre magával vitte a szívét. A másik pedig a barátja volt, a bizalmasa, akivel mindent megosztott. Mégis ellene fordult és elvette az egyetlen csodát és boldogságot az életéből. A fiút kit teljes szívéből szeretett. Miattuk állt itt most, boldogtalanul és megtörten. Az emberek ünnepelték őt, állva tapsolták és a versenytársai ölelgették. De Dylan csak fáradtan viszonozta az öleléseket és erősen vissza kellett magát fognia, hogy ne sírja el magát. Tudta, hogy mindenki öröm könnyeknek fogná fel, de ő nem. Neki a könnyek a változást és az új életet jelentené. Fél változni, fél elengedni a fiút. Pedig tudta, hogy meg kell tennie. Lehunyta a szemét és a könnyei elkezdtek folyni, nem tudta vissza tartani, pedig utált gyenge lenni.
- Gratulálok! - suttogta egy hang a háta mögött, kirázta a hideg a hangtól. Még a mai napig melegséget érzett mikor felcsendült a lágy hang. Tudta kivan mögötte, de nem akart megfordulni, nem akarta látni azokat a barna szemeket. - Megérdemelted, hogy győz.
- Nem - mondta hidegen és kinyitva a szemét fordult a fiú felé. Nem csillogott a szeme olyan boldogan mint régen. Nem az volt már akibe beleszeretett. Megváltozott.
- Dylan... - mondta és megcsóválta a fejét. Egyikük se foglalkozott az őket körül vevő ember tömeggel akik kíváncsian figyelték őket. Egymást nézték és hagyták, hogy a régi érzések magukkal ragadják őket. De közben a fájdalom mindkettejüket égette.
- Itt van ő is? - kérdezte sürgetően a lány és bele túrt tökéletesen megcsinált fekete hajába. A fehér ruha égette a bőrét és az izzadt anyag a bőréhez tapadt. Fáradt sóhaj szakadt fel a fiú tüdejéből, óvatosan megrázta a fejét és a lány nyakában lógó medálhoz nyúlt. Lehunyta a szemét és halkan motyogott valamit. Dylan elfelejtette már, hogy még mindig viseli az ékszert. Pedig tudta, nem szabadna magán hordania, ezzel csak még jobban a fiúhoz láncolja saját magát.
- Miért nem vagy boldog? - nem foglalkozva a lány kérdésével tette fel a sajátját. Bizonytalan volt, tudnia kellett mitől változott meg a lány döntése. Hiszen sosem akart énekesnő lenni, sosem szerette a médiát és a felhajtást. Mindig is csak a fiú kedvéért tűrte el. De most megnyerte a versenyt és az élete meg fog változni, mostantól mindenki ismerni fogja a nevét és nem csak úgy, mint Zayn Malik barátnője vagy ex barátnője.
- Azért, mert utálom ezt az egészet. Én... - de nem tudta folytatni, meg akadt a mondat közepén. A szőke hajú lányt fedezte fel a színpad egyik felében, most is gyönyörű volt, mint mindig. Nem tudta elképzelni azt, hogy egyszer ez a lány a barátnője volt, olyan ember akire az életét is rábízta volna.
- Akkor miért jelentkeztél? - kérdezte a fiú. Feszültek voltak mind a ketten. A szakításuk óta nem találkoztak, most pedig pár centire álltak egymástól és hallották a másik lélegzet vételét. Túl közel voltak, de a lelkük mégis távol.
- Ahhoz, hogy megértsd az elejétől kéne elmesélnem - válaszolta és reflex szerűen harapott bele a szájába. Állandóan ezt csinálta ha ideges volt. A száját rágta.
- Rá érek - vágta rá a fiú és körbe nézett gyorsan. Meg ragadta a lány kezét aki tehetetlenül hagyta, hogy a fekete hajú egykori szerelme magával rángassa a lány öltözőjébe. Leült a kanapéra és csendben várta, hogy a lány belekezdjen.
- 2012 Márciusában kezdődött minden, ott változott meg az életem... Akkor vesztettem el a hitemet én csak... - kezdte el és a szavak csak dőltek belőle. Leült a fiú mellé és halkan fájdalmas sóhajjal kezdte mesélni az életét, az érzelmeit.
